Nemzeti
Tehetséggondozó
Nonprofit Kft.
Nem kevésbé fontos napnak lehetünk részesei, amikor is a három nap anyagainak véglegesítésénél követhetjük nyomon az eseményeket. De csak miután az alkotótábor utolsó forgatási helyszínét, a debreceni jégcsarnokot megjártuk.
A jégpályához érve megcsap a hűvös légkör. Feláll a stáb, gyülekeznek a hokiedzés résztvevői. Szuper vágóképek készülnek, többféle kamerával, megannyi szemszögből: magaslatokból, a pálya széléről, a lelátón elvonuló koris gyerekeket is elcsípve egy snitt erejéig.
A jég hátára viszont nem lépünk!
A drága technikát annál jobban kell óvni, hiába lenne látványos, ahogy a műsorvezető a csúszva konferálja az eseményeket.
Várjuk az edzés végét, hogy az edzőn és a szlovák vendégtréneren kívül a legifjabbak is szót kapjanak. A gyerekeket ki kell okosítani, hogyan tartsák a hozzájuk képest óriási mikrofont.
A beszédkészségükkel sincs gond, lelkesen mesélnek sporttevékenységükről. Az edző nyilatkozatát követően a váratlan interjúalany okoz ad hoc idegen nyelvű helyzetet, melyet Zoli, a szerkesztő kiválóan kezel. A többletmunkát pedig vállalja, ami a szinkronizálással, vagy feliratozással jár.
Gyorsan lepörgetjük a forgatást és már indulunk is a szállásra, hiszen egy csomó utómunkálat vár ránk. Kinek a cikkírás, kinek a vágás.
Nóri több órán át ül vágótársa mellett. Olykor elengedi őt pihenni, míg összeszedi gondolatait. Jegyzetel, javítanivalókat gyűjt. Sokszor felsóhajt, bár értene ő maga is a programhoz. Mennyivel egyszerűbb és gyorsabb lenne a gyakorlatba átültetni az elképzeléseit, mintsem hogy egy másik szakembernek elmagyarázni. Kiválasztani az odaillő zenét. A zeneváltást akkorra ütemezni, amikor a legkevésbé hallatszik.
Egyidejűleg három hang- és három képsávban dolgozik a vágó – mindez kevésnek számít.– a sávokat pedig össze kell hangolni.
“De messze még a vége.”
“Úúú, ez pont olyan lett, ahogy a fejemben kitaláltam.”
“Hol van az a rész? Ja, kivágtuk? Tökéletes!”
Rengeteg az utómunka, még hallgatni is fárasztó a diskurzust, nem hogy végigcsinálni. A munkafolyamat viszont ugyanolyan fontos: a megfelelő alapanyagokat egy tökéletes arányú szimfóniává komponálni. Bemelegítő gyorskérdésekkel, alkalomadtán egy drónos felvétellel kiegészítve ütősen indítani. A különböző szögből vett képi anyagokat látványosan vegyíteni. A narrációkat egyelőre az interjúalany és a riporter beszélgetésének részleteiből kénytelenek felhasználni. Csendes szoba híján ugyanis per pillanat nincs lehetőség minőségi hanganyagot felvenni.
S hogy vajon meg lehet-e szoknia a vágónak, hogy állandó jelleggel ül mellette valaki, aki nemcsak figyeli, de irányítja is a munkáját? “Eleinte feszélyezett, mára viszont már megszoktam.”
– mondja Attila.
Nóri és Laura mindvégig segítik egymást. Amikor végeláthatatlannak tűnik a munka, egymásnak reményt adva, hogy van fény az alagút végén. Jó lesz az anyag, csak hosszadalmas mire összeáll. A tapasztaltabb tanácsokat osztogat, melyik részek elhanyagolhatóak annak érdekében, hogy a megszabott hossz tartható legyen. Biztató szavak hangzanak el, a csapat minden tagja végtelen türelemmel áll a másikhoz. Alig várva, hogy minden feladat lezáruljon és nyugtával dicsérjük a napot.
Az utolsó estén a történetek végleges formát öltenek.A fáradtság a hajrában egyre gyakrabban fullad nevetésbe.
Ami egy valódi tévénél az esti adást, vagy a másnap reggeli műsort jelenti, azt esetünkben a kifutó anyag közös mozizásával helyettesítjük. A csapattagok egy ütemre lélegző egységgé formálódnak a végére. Barátságok születnek, munkakapcsolatok köttetnek, élmények raktározódnak. Mélyen a szívekbe, lelkekbe. S hogy mi az alkotótábor végső konklúziója? Hogy volt értelme minden csepp felkészülésnek, van foganatja minden apró igyekezetnek és továbbra is lesz létjogosultsága az NTGN képzéseinek.
