,,Az itt eltöltött két év során olyan tudást szereztünk meg, amelyről nem is tudtuk, hogy létezik." - két egykori sportos diákunk visszatekintése
A sportújságíró szakma rejtelmei sokszor okoztak meglepetést mindannyiunknak.
Mert valljuk be őszintén, mit gondol az átlagember a sportújságírásról? Te vagy a fickó, aki oda tartod a mikrofont az olimpiai bajnok orra elé, és beszélteted. Vagy te vagy, aki egy ország fülébe ordítod, hogy „be lehet azt piszkálni, és pöckölni tuszkolni!” Esetleg komoly arccal ülsz a stúdióban és a félidőben megmondod a tutit, hogy mégis mit hibázott Mourinho a Bajnokok Ligája elődöntő első félidejében.
Aztán rájössz, hogy nem erről szól a sportújságírás. Pontosabban nem csak erről. Mert ahhoz, hogy odáig eljuss, hogy megmondhasd a tutit, nagyon sokat kell tanulnod. A sporttörténelemről. A sportágakról. Meg kell tanulnod szépen beszélni, hogy helyt tudj állni a stúdióban, vagy a rádióban. Sokat kell olvasnod. Azért, hogy írni tudj jól, és igényesen. Megtanulsz a kamerába nézni, a súgógépről olvasni, rögtönözni, és még mondjuk azt is, hogyan tartsd a mikrofont. Nem egyszerű, mégis nagyon szórakoztató folyamat.
Az az egészben a legszebb, hogy sokrétű. Többen érkeztünk úgy, hogy csak írni szeretnénk. Aztán megszerettük a mikrofont és a kamerát…
Na és persze a sportújságíró nem csak sporttal foglalkozhat, de azzal sokat. Lehetőségeket kaptunk. Lehetőséget a tanulásra. Technikai lehetőségeket, hiszen minden adott volt ahhoz, hogy fejlődjünk, és anyagi lehetőséget is kaptunk, hiszen az ösztöndíjjal sokat segítettek mindnyájunknak.
Nem volt minden perc öröm. Sokszor kaptunk komoly kritikát. A kommentátori gyakorlatok alkalmával meg kellett tanulnunk Méhes Gábortól, hogy hiába jönnek könnyen a nyelvünkre egyes kifejezések, ha csak a jól bejáratott mondatokkal élünk, akkor könnyen közhelyparádévá alakulhat a közvetítés. „Felrobbant a stadion, amikor a fej-fej mellett haladó csapatok játékosai begyújtották a rakétákat, de egy rögzített szituáció után hibát vétett egy hátvéd, melynek következtében vezetést szerzett a hazai csapat, majd bevállalta a támadófocit, és leuralta az ellenfelét.”
Gulyás Lászlónál többünknek is két esztendő kellett hozzá, hogy valamilyen érzelem kiüljön az arcunkra. Arról nem is beszélve, hogy ha két percet kell beszélni a kamera előtt, akkor egyrészt ne akarjunk a föld alá bújni ijedtségünkben, másrészt pedig két percet beszéljünk, ne másfelet, ne két és felet, hanem kettőt. A szánkat pedig ki kell nyitni, ha beszélünk, különben senki nem fogja érteni, mit mondunk. Na meg a naprakészség. Mert hogy lehetne valaki jó sportújságíró, ha fogalma sincs arról, mi történik a sport világában? Két év alatt megértettük: az eseményeket követni kell.
Két év alatt sokkal közelebb jutottunk ahhoz, hogy sportújságírók legyünk. Nem vagyunk még az út végén, de elindultunk afelé, hogy online újságírás tanárunkhoz, Lantos Gáborhoz hasonlóan egyszer mi is személyesen vegyünk részt egy világeseményen. Ő tavaly ott volt a tokiói olimpián, idén ott van a katari foci vb-n – minket pedig vár a párizsi és a los angelesi olimpia, a németországi foci eb, és az amerikai-kanadai-mexikói közös rendezésű foci vb. De nem csak a futball létezik, és minden sportágat jobb élőben nézni – miért fizessünk érte, ha lehet esélyünk a munkánk részeként kiutazni?
Annak is van haszna, ha az embernek a tanára a Sportrádióban dolgozik, és lehetőséget ad a diákjának a bizonyításra. Így történhetett meg tavasszal, hogy Virányi Zsoltnak köszönhetően az akkor még az NB2-ben szereplő Kecskemét edzőjével, Szabó Istvánnal készíthettem telefonos interjút egy győztes meccs után. Kérdésemre, hogy mi a célja a KTE-nek a következő válasz érkezett: szeretnénk minél följebb jutni. Azóta tudjuk, sikerült nekik.
Sportszakmai ismeretek óráinkon Balogh Zoltán segített abban, hogy a lehető legjobban megismerjük a lehető legtöbb sportágat. De nem csak szakmailag, hanem morálisan és emberileg is rengeteget tanultunk tőle. Ha másért nem, hát ezért is megérte ide járni. – egykori sportosaink, Lappints Levente és Regős László gondolatai.
