Eredetileg történelem-földrajz szakos tanárként a médiában kezdett el dolgozni – matematikai alapon. Félerővel viszont soha semmit nem csinált, mert úgy nem érdemes semminek nekiállni. Vagy csinálja az ember, vagy nem. A TV3, a Magyar Rádió és számos lap szerkesztőségét megjárt F. Tóth Benedekkel beszélgettünk, aki ma az index.hu főszerkesztő-helyettese és a kultúra rovat vezetője is egyben.
Ben 1993-ban végzett tanári szakon, és akkoriban tizenhétszer annyit keresett Ausztriában egy tanár, mint idehaza. Egerbe költözött, és a bélapátfalvai ének-rajz szakos tanári munkaajánlat helyett elvállalt egy szerkesztő-riporteri állást.
- A földrajz hiába tartalmazza a rajz szót, énekelni se biztos, hogy szerettek volna hallani a diákok. A riporteri állás viszont pörgős volt, jól tettem, hogy emellett döntöttem. És maradtam. 2000-ben aztán az akkor induló Budapesti Kommunikációs és Üzleti Főiskolán elkezdtem dolgozni óraadó tanárként is, mivel imádok tanítani.
Ben a televíziós, rádiós és újságírói szakmát összehasonlítva több meglepő meglátásának is hangot adott.
- Az emberek hajlamosak azt hinni, hogy a televíziózás könnyebb, mivel a kamera, a látvány elviszi majd az anyagot. Ám azt is ki kell találni, meg kell írni, van ritmusa, egy tudósítást is fel kell építeni. Másokhoz is kell alkalmazkodni, várni egy operatőrre, vagy vágóra. Ez viszont megterhelő volt számomra, én szeretek egyedül, a saját tempómban dolgozni. Az, hogy másoktól függ a te időd, ez volt a legnehezebb nekem maximalistaként.
De van másik példa is, amit a saját pályaválasztásának indokaként felhoz.
- Nehéz megemészteni, amikor nem rajtam múlik, és nem miattam lesz nem 100 százalékos a végeredmény, hanem csak hetven. Például ha egy podcast-beszélgetést rosszul vesz fel a technikus, és ezzel elrontja a megismételhetetlen gondolatsort, az gátló tényező. Fontosak ezek a pillanatok, és ha elkövetjük a hibát, tanulni kell belőle. És még az is lehet, hogy végül kiderül, hogy mi vagyunk kevesek hozzá. Merni kell hibázni, és felvállalni, mert azzal nincs baj, csak azzal, ha nem tanulunk belőle. Jómagam például nem voltam alkalmas bemondónak. Beszélgetni tudok, de hírolvasóként nem funkcionálnék jól. Felismertem a korlátaimat.
Újságírástól a képernyőig, vagy fordítva?
Ben szerint a szakma csúcsa, ha az ember le tudja, és le is meri írni azt, amit gondol. A hírműfaj legfelső polcára a riportot és az interjút teszi.
- Itt csak rajtad múlik, hogy mennyire vagy iskolázott, be- és elfogadó. Rosszul leírni bármit a legkönnyebb, egy gondolatot, egy véleményt, ezzel küzdenek a legtöbben. Ám egy írott riport esetében ez még nehezebb, hiszen nincs ott az operatőr, aki segít megjeleníteni a mondandót. Sokkal több a lehetőség, de nem mindegy, hogy milyen kép jön vissza a témáról. Hogy az olvasó jól képzelje el, ami van. S persze lehet torzítani és irányítani, ez nagy kísértés, de azért vagyunk a pályán, hogy azt mutassuk be, ami van. Ha csupán az érzéseinket, a tényektől távolit szeretnénk átadni, arra ott van a regényírás fantáziavilága.
Ben az Index kulturális főszerkesztő-helyettese, de volt már a médiában gyakornok és tulajdonos is, mindent megtapasztalt.
- Ha feljutsz a létra tetejére, akkor tudod, hogy vissza is tudsz mászni az aljára. Ez a jellegű visszalépés nem ego kérdése. Számomra sosem volt bántó, ha valahova nem kellettem. Nem voltam bánatos, mivel mindenhol 100 százalékot akartam beletenni. Ha erre valahol nincs szükség, akkor megyek tovább. Mondják el, mi a gond: túl jó, vagy nem elég jó. Ha nem csináltam volna elég jól, joggal haragudhatnék magamra, mert nem tettem hozzá eleget. A világ versenyszellemre épül. Vannak, akik a csúcson akarnak ülni, de oda fel is kell tudni mászni. És bizony a mászásban van az öröm, nem az ücsörgésben.
A mai újságírók és a kritika
Ben szerint az újságírói szakma tele van introvertált emberekkel, pedig ez egy extrovertált világ.
- Mindkettő értékes a maga nemében. A cél az alkotás. S mivel az alkotást – mint saját képződményünket – csodálatos lenyomatnak tartjuk, nem mindenki fogadja jól a kritikát, hiszen ez hiúság kérdése. Az alkotás megítélése fáj, miközben nem kell, hogy ez foglalkoztassa az embert amíg tudja, hogy amit csinál, az jó, csak rossz a megítélése. Ha fáj a kritika, akkor nem csinálod jól. Minden kritikát meg kell hallani, végig kell gondolni, de nem szabad belélegezni. A dicséretet is muszáj fontolóra venni, mert sosem tudni, hogy aki mondja, azt milyen szándék vezérli. Örökérvényű dolog azonban, hogy nem lehet olyat tenni a fejekbe, aminek az ember nem csinál helyet… Ehhez kell a nyitottság, és hogy az újságírók megtegyenek mindent önmagukért, a munkájukért, mert bárhonnan nézzük is, ez a lényeg!
-Milány Kincső-
