Szemvillanásnyi sorsok – a WorldPress Sajtófotó Kiállításon jártunk

Minden fotó külön történet, és minden történet továbbgondolása a képzeletünkre, valamint a fotók melletti leírásra van bízva. Képben megjeleníteni a demenciát Madagaszkáron? Az éghajlatváltozás miatti tengerszint feletti magasság változásával küszködő népet megörökíteni a Fidzsi-szigeteken? Az indián nők szülési élményeit átadni a kivetítőn? Minden anyag, akár statikus, akár mozgó, megragad. Halk nyögdécselések, elfojtott kiáltások szűrődnek ki a vetítősarokból, ahol az On The Spot adásait rotálják. Minden történet eggyel inkább beszippant, lélegzetet visszafojt, szavakat elakaszt.

Három gyermek elképedve mered egy piros almára, napok óta nem ettek. Az afgán menekült nő a puszta közepén egy kanapén pihen – az üldözöttek száma a hatmilliót üti meg. Sashimi a szekrényben Japánban, ahol a demencia terjedése lassan országos válsággá növi ki magát.

Ahogy végigkacskaringózunk a tárlat mentén, csak úgy záporoznak az impulzusok. Hogy mennyi mindent nem észlelünk a világból, pedig nagyon is valóságos szörnyűségek, nehézségek történnek – olykor egy karnyújtásnyira tőlünk. Az ukrajnai árvíz sújtotta területeken elnézve a házak oldalait nyaldosó víztömeget eszembe jut: „Ez akár Komárom, a szülővárosom is lehetne...” Ezzel szemben pedig az Amazonas egyik kiszáradt ágában sétálnak aprónyi vándorok. A Karib-térségben elsodort “szellemhajókról” is megjelenik a fáma. Egykori utasai a nyugalmat keresik a végtelen vízen. Mint a bálnát simogatók fotója, akik szintén érzik a monumentális állatok árasztotta nyugalmat, és ahogy az állatok bizalmat szavaznak a gyarló embernek. Aki gyilkolja őket, ők mégis a közelünkbe merészkednek. Eritrea erőszakos halált halt gyermekáldozatai, Shila, a megerőszakolt nő etiópiai kálváriája, egy palesztin nő unokahúga holttestét lepelbe tekerve öleli magához, a Gázai övezetben kockázatot vállaló haditudósítók – mind életek, sorsok, melyek sütnek a fotókról, és meglebbentik az elmúlás szelét. Utóbbinál eszembe jut, hogy egykor egy jósnő hasonló pályát jövendölt nekem újságíróként. Pedig nem vágyom ezen területekre, nem vágyom oda, ahol a "fájdalom és fájdalom között már nincs különbség”. Csak tisztelni tudom azon írótársaimat, akik nem riadnak vissza az ezzel járó veszélyektől.

Különösen emlékezetesek az On the Spot újságírópáros képei, amelyek a világ legveszélyesebb helyszíneiről készültek. Az ő bátor, dokumentarista stílusuk hangsúlyos helyet kap a tárlatban. Az emberi fantáziára bízva továbbgondolhatjuk a jeleneteket – az erőszakot és a megnyugvást is. Legyen az a világ bármely pontján, egy pillanat alatt bele tudunk mi, látogatók is a cselekménybe helyeződni.

Tudtad, hogy évente több mint 1600 újságírót ölnek meg?

Ahogy ott állok a képek előtt, újra eszembe jut, miért is fontos, ha a sajtószabadság megadatik. Az újságírók azok, akik a világ legsötétebb szegleteiből hoznak fényt, hogy megértsük, mi történik körülöttünk. „Ha nem elég jók a képeid, nem voltál elég közel” – ez a kiállítás fő üzenete, és a képek valóban megkövetelik, hogy mi is közel menjünk. Közel a fájdalomhoz, közel a valósághoz.

S ahol eltörik a mécses, egy, a törökországi földrengés által tönkretett területhez kapcsolódik. Első ránézésre egyetlen megsemmisült főszereplőt látok a fotón. Majd észreveszem, hogy egy kezet fog. Elhunyt lánya kezét a romok alatt. Elfogytak nemcsak a szavaim, de a gondolataim is. Szinte gyomorszájon üt a felismerés. Percekig csak állok, és érzem a fájdalmat. Az apa fájdalmát, ahogy szorongatja halott lánya kezét, mintha azzal visszahozhatná szeme fényét. Az élet törékenysége, a hirtelen veszteség mértéke letaglóz, elérve azt a pontot, amikor már csak az üresség marad. De közben emlékeztet arra, hogy bármennyire is távoliak ezek a helyek, a fájdalmas érzések és a nem mindennapi küzdelmek nem teljesen idegenek...

Hálát adok az égnek a sorsomért, a lehetőségeimért, a körülményeimért. És azért is, hogy a képek közt megjelenhet egy gyönyörű lepkefelhő ritka pillanata is. Vagy egy rave party Tunéziában, mert ők sem felejtettek el szórakozni. A világ egyik felén a zene dübörög, az emberek táncolnak, máshol az “ágyúk dördülnek” és a golyók záporoznak. Az emberi sorsok egy-egy szelete a legjobb sajtósoknak hála elénk tárulhat ezen a délutánon. A túlélés és az öröm pillanatai is a világ káoszában.

Mire felocsúdok, a rádiós csoport tagjai már interjúvolják is a látogatókat. Voxpopot készítenek az ideérkezők motivációiról, érzelmeiről, érzéseiről. A fotók vajon mennyire érintik meg az embereket, és hogyan reflektálnak a sajtószabadság kérdésére a laikusok? Jómagam közben “szorongatom a jegyzeteimet”, és alig várom, hogy riport formába öntsem őket. Mert bármit is gondolunk a világról, ezek a képek a bizonyítékai, hogy az emberi történetek túlélnek minket – akkor is, ha ezúttal csak egy pillanatra villannak fel.

-Milány Kincső-